Úgy hallottam, hogy a visszaesés azzal kezdődik, hogy hanyagolni kezdem a felépülést segítő szokásaimat. A felépülésemet támogató napi cselekedeteim az étkezéseim megtervezése és ennek betartása, az ima, a meditáció, a spirituális életre való törekvés, a Lépésekben foglalt elvek gyakorlása életem minden területén, az őszinteség és a szolgálat.
Képzelj el egy magas téglafalat. Ennek minden egyes téglája egy, a felépülést támogató magatartás. Nem tudtam, hogy a visszaesés felé vezet az utam, amikor először úgy döntöttem, csak egy napra, hogy hanyagolok valamit, ami segít absztinensnek maradnom. Minden egyes cselekedettel, amit nem tettem meg, leépítettem egy téglát, de azt mondtam magamban: „Jól vagyok, hiszen az evésem rendben van.” További téglákat építettem le azokkal a cselekedetekkel is, amelyek nem voltak a felépülési tervem részei, de ragaszkodtam ahhoz, hogy „jól vagyok, hiszen az evésem rendben van.”
Nem tudtam, hogy a visszaesés felé haladok, amikor hónapokkal később úgy döntöttem, hogy nem jelentkezek be az ideiglenes szponozoromnál az étkezési tervemmel, amíg a saját szponzorom nyaral. Minden egyes nap, amikor nem hívtam fel őt, egy újabb tégla került ki a falból. Éreztem, hogy így már inog ez a fal, de úgy gondoltam: „Jól vagyok, hiszen az evésem rendben van.”
Nem tudtam, hogy a visszaesés felé haladok, amikor ragaszkodni kezdtem egy nehezteléshez. Egy újabb téglát építettem le minden egyes nappal, amikor nem beszéltem erről a szponzorommal, vagy nem kerestem benne a saját részemet. A fal inogni és gyengülni kezdett, de biztos voltam benne, hogy „jól vagyok, hiszen az evésem rendben van.”
Nem tudtam, hogy a visszaesés felé haladok, amikor a szégyenérzet visszatartott attól, hogy egy osztálytalálkozón kimérjem a nekem megfelelő adag ételt. Egy téglával kevesebb, de „jól vagyok, hiszen az evésem rendben van.”
Nem tudtam, hogy a visszaesés felé haladok, amikor indokoltnak tartottam a haragomat, mert úgy gondoltam, hogy igazam van, és nem voltam hajlandó megvizsgálni a saját részemet a helyzet kialakulásában. De „jól vagyok, hiszen az evésem rendben van.” A fal végül leomlott, és én visszaestem.
Minden egyes alkalommal egy téglával lesz kevesebb a falban, amikor egyedül hozok döntést az ételválasztásaimról, amikor kihagyom a napi imát vagy meditációt, amikor elszalasztok egy lehetőséget a szolgálatra vagy a tizenkettedik lépéses munkára, amikor önzővé és énközpontúvá válok vagy a félelem kerít hatalmába, és amikor nem kérem Isten segítségét, ami a Nagykönyv szerint az egyetlen út a spirituális élet felé.
A mai nap komolyan veszem a visszaesés jeleit. Istennek hála és nektek köszönhetően tizenkilenc éve folyamatosan absztinensen tart az, hogy Isten segítségével vigyázom a falam tégláira.
Lifeline, 2011 szept/okt. (www.oa.org)