Kedves Társak!
Szeretnénk bővíteni a felépülési történeteket a honlapon. Ha egy ideje már az OA tagja vagy és elindultál a felépülés útján, oszd meg erődet és reményedet a társakkal! Személyes felépülési történetünk megosztásával átadhatjuk az OA üzenetét a még szenvedő és a már felépülésben lévő társainknak is.
A személyes felépülési történeted megírásakor kérjük, tartsd szem előtt ezeket az iránymutatásokat. A történeteket az overeatershungary(kukac)gmail.com címre várjuk.
Nincs nagyobb akaraterőm: Isten cipeli a terhemet!
A testsúlyommal kapcsolatos problémák harmincéves korom után kezdtek jelentkezni. Gyerekkoromban átlagos megjelenésű voltam, s amikor 24 évesen megnősültem, a 178 centiméteres magasságomhoz 74 kilós súly társult. Aztán 29 évesen a magam ura lettem: vállalkozásba kezdtem, nem volt már főnököm, azaz nem passzolhattam tovább a problémás feladatokat. Ezek pedig sok belső feszültséget eredményeztek, s a menekülés elsődleges útja a hűtőszekrényhez vezetett.
Komolyabb problémát sohasem csináltam a testsúlyomból. Nem csúfoltak miatta, sőt a legtöbben – feleségemmel együtt – inkább „aranyosnak” tartottak a mackós külsőm miatt. Amikor aztán 100 kiló fölé kerültem, folyamatosan próbálkoztam különböző fogyókúrákkal. Többször voltam életmód táborban, léböjtkúrán, próbálkoztam akkupunktúrás kezeléssel, mindennapos gyaloglással és 90 napos elválasztásos diétával. Mindegyiknek volt eredménye, de néhány hónap múlva nemhogy visszahíztam a leadott kilókat, hanem még kövérebb lettem. Úgy 120 kilónál azt gondoltam: innen már nem lehet tovább hízni és kezdtem így elfogadni magam. Aztán 128 kilós lettem és egyre többet fájt a derekam. Néhány száz méter gyaloglás után már meg kellett állnom. A kilók folyamatosan jöttek rám tovább, s már alig tudtam levágni a lábkörmömet, bekötni a cipőfűzőmet. 140 kiló felett aztán rádöbbentem: nincs felső határ, és ha nem csinálok valamit, akkor előbb-utóbb csak járókerettel fogok tudni közlekedni.
Ekkor 56 éves voltam. Végiggondoltam magamban: meddig fogok így élni? Csak idő kérdése, mikor jelentkeznek a betegségek, s nem fogom megérni az unokáim felnőtté válását. Körülbelül 176 centiméteres magasságom és 142 kilós testsúlyom alapján a testtömegindexem 45,8 volt, amire a kalkulátor azt jelezte: „Ez már kóros és életveszélyes elhízás! Sürgősen tégy valamit!” Mivel a számtalan próbálkozás mind-mind eredménytelen volt, elkeseredésemben már azon gondolkodtam, hogy gyomorgyűrűt ültettetek be magamnak. Tudtam, hogy ez veszélyes dolog, de annál még mindig jobb, hogy mozgásképtelenné és súlyos beteggé váljak. Éreztem, hogy teljesen tehetetlen vagyok a normális étkezés megvalósításában. Volt, hogy egész nap sikerült terv szerint étkeznem. Este megvacsoráztam az irodámban, aztán autóval hazaindultam. Útközben, az egyik kisboltban friss, még meleg rusztikus kenyereket lehetett kapni. Kb. 20-30 percig tartott az utam. Az elején még fogadkoztam, hogy ma már nem eszem többet: micsoda bolond lennék, hogy egész nap tartottam a normális étkezést, és most borítok fel mindent? Ezekkel a gondolatokkal erősítettem magam, de egyszer csak – a legkisebb ellenállás nélkül, egyetlen pillanat alatt – megadtam magam. Megálltam az üzletnél, megvásároltam 2-3 kenyeret, mellé kenőmájast, marha párizsit, néhány doboz édességet, cukros üdítőitalt, amit aztán otthon tévénézés közben szünetet sem tartva ettem meg. Ez alatt a kb. másfél óra alatt legalább két-három napra való kalóriát fogyasztottam el. Aztán elnehezedve, bűntudattal a lelkemben elvánszorogtam az ágyamig. Mint egy hízósertés, aki csak eszik és alszik, hogy minél kövérebb legyen. A legjobban az bosszantott, hogy nem egy tisztességes küzdelemben maradtam alul a kísértésekkel szemben, hanem olyan voltam, mint az a bokszoló, aki a ringbe lépés után az első kapott ütéssel padlóra kerül.
Mivel gyerekkorom óta gyakorló római katolikus vagyok, nagyon tisztelem Szent Ritát (1381–1447), a közép-itáliai családanyát, aki aztán özvegyként szerzetesnővér lett. A katolikusoknál szokás, hogy szentekhez is imádkoznak, kérve közbenjárásukat Istennél. Szent Ritát a lehetetlennek tűnő ügyek pártfogójának tartják. Életemben több alkalommal engem is megsegített olyan dolgokban, amelyeket megoldhatatlannak gondoltam. Egy belső érzés azt súgta nekem: magamtól nem fogok tudni lefogyni. Kérjem Rita közbenjárását, s Isten majd csodás módon, ingyenes ajándékként megadja a fogyást. Ettől ösztönözve 2016 augusztusában elkezdtem egy Szent Rita-kilencedet. Ennek lényege az volt, hogy kilenc egymás utáni napon szentmisén vettem részt, minden nap elmentem a tiszteletére szentelt templomba, ahol imádságokkal, elmélkedésekkel kértem közbenjárását.
Néhány hónappal korábban egy barátom alkoholproblémákkal egy egyházi rehabilitációs otthonba került fél évre. Mivel ez a lakóhelyünkhöz közel volt, gyakran meglátogattam, sőt a hozzátartozóknak tartott előadásokon is részt vettem. Ezeket egy olyan pap tartotta, aki az Anonim Alkoholistáknak is köszönhetően huszonhárom éve már egyetlen kortyot sem ivott. Előadásaiból megvilágosodott előttem, hogy az én ételfüggőségemnek is ugyanolyan jellemzői vannak, mint az alkoholfüggőségnek. Mindezt elmeséltem az atyának, aki elmondta: nemcsak az alkoholistáknak van anonim közössége, hanem az étkezési problémákkal küzdőknek is. Ez az OA, azaz az Anonim Túlevők közössége, amely akkor Budapesten hetente egy alkalommal tartott összejövetelt. Amikor befejeztem a kilencedet, elmentem az első gyűlésre. Ez 2016. augusztus 27-én volt, innentől számítom absztinenciám kezdetét.
Az OA alapelveit és 12 lépéses programjának tartalmát teljesen össze tudom egyeztetni keresztény-katolikus elveimmel. Tulajdonképpen az első három lépést már akkor megtettem, amikor elkezdtem az OA-ba járni: (1.) Éreztem, hogy tehetetlen vagyok a fogyásommal kapcsolatban. (2.) Mindig is hittem egy Felsőbb Erőben, aki számomra Jézus Krisztus. (3.) Tudtam, hogy csak Ő tud rajtam segíteni, mert én tehetetlen vagyok. Kértem Őt, s biztos is voltam benne, hogy csodásan meg fog segíteni. Először összeállítottam az étkezési tervemet, amely igen egyszerű: csak a megadott időpontokban kezdem meg az étkezést (egy perccel sem korábban!), és csak annyit eszem, amennyit kitettem a tányéromra. Mivel számomra az evés a menekülésről szólt, ezért megpróbálom úgy kiválasztani az ételeket, hogy ne az örömszerzés legyen benne az elsődleges. Ne legyen érzelmi kötődésem az ételhez, amit eszem. Szponzoromnak azt az atyát kértem fel, aki a már említett egyházi intézmény lelki vezetője. Havonta egyszer felkeresem, s nagyon sokat tanulok tőle: többek között azt, hogy sohasem fogok szenvedélybetegségemből meggyógyulni. Olyan ez, mint azok a krónikus betegségek, amelyek soha nem múlnak el, de megfelelő életmód mellett teljesen tünetmentessé válhatnak. Mihelyt úgy érzem, hogy elérve a normális testsúlyt nincs szükségem többé az OA-ra, abban a pillanatban a visszahízás útjára léptem, s csak idő kérdése, hogy a súlyom gyarapodása mikor kezdődik el újra. Mindegy, hány kilós leszek, én akkor is kövér maradok. Akkor is kényszeres túlevő maradok, mivel ez egy gyógyíthatatlan, viszont teljesen tünetmentessé tehető betegség.
Absztinenciám első pillanatától kezdve megkaptam azt a csodálatos ajándékot Istentől, hogy szinte teljesen elmúlt az evési kényszerem. Különösebb küzdelem nélkül sikerül megtartanom az étkezési tervemet. Terven kívül egy szem mogyorót vagy egy morzsányi ételt sem eszek. A súlycsökkenésem látványosan megindult, egy év alatt 57 kilóval lettem kevesebb, kétéves születésnapomra pedig 142 kilóról 72 kilósra fogytam. Ha korábban megkérdezték volna tőlem, hogy mit választok ajándékba: egy gyönyörű Ferrarit vagy azt, hogy két esztendő alatt 70 kilót leadok, én gondolkodás nélkül ez utóbbi mellett döntöttem volna. Akikkel csak ritkán találkozom, és utoljára jóval kövérebb állapotomban láttak, azok közül sokan elmennek mellettem az utcán, mivel nem ismernek meg. Az egyik rendezvényen egy ismerősöm – akivel régóta tegeződünk – „jó napot”-tal köszönt vissza. Egy előre megbeszélt találkozón régi ismerősöm megkérdezte tőlem: „Bence miért nem jött el?” „Én vagyok Bence – válaszoltam neki –, csak amióta nem láttál, lefogytam.” Többen bevallották, hogy csak a hangom alapján jöttek rá, hogy én vagyok. Sokan megkérdezik: nem vagyok-e beteg, hogy ennyit fogytam? Elmondom, hogy tudatos fogyásról van szó, s az egészségem pedig soha nem volt ilyen jó: másfél évtizede szedett vérnyomáscsökkentő gyógyszereimet elhagyhattam, a koleszterinszintem és más mutatóim is normális értékűek lettek. Az orvosom kardiológiai kivizsgálásra, szemfenék-vizsgálatra és hasi ultrahangra is elküldött. Minden rendben van.
A változást látva sokan megdicsérnek: „micsoda akaraterőd van, hogy így sikerült lefogynod”. Ilyenkor elmondom: egy grammal sincs nagyobb akaraterőm, mint évekkel ezelőtt. A Jóisten elvette az evéskényszeremet, vagy legalábbis elviselhetővé csökkentette. Olyan ez, mint amikor egy százkilós terhet egyedül próbálsz meg cipelni. Nemhogy vinni, de még megmozdítani sem tudod. A lehetetlennek tűnő feladat teljesen elkeserít, amikor jön Valaki (az Isten), s azt mondja: vigyük együtt. Felemeljük, s ezentúl együtt cipeljük a százkilós terhet: Ő visz 97 kilót, nekem pedig 3 kiló jut belőle – amivel már valahogy elboldogulok. Tehát nem lettem erősebb, a teher, a kísértés csökkent. Ingyen, ajándékba kaptam: alig kell küzdelem hozzá, hogy meg tudjam tartani a normális étkezést.
Az OA-ba kerülésem után néhány hónappal egy lépéscsoport keretében kezdtem el dolgozni a 12 lépésen. Ebben elmerülve teljesen bizonyossá vált előttem: ahogy számomra Jézus Krisztus a Felsőbb Erőt, az anonimok 12 lépéses programja pedig a keresztény tanítás életre váltását jelenti. Az ötödik lépést egy mélyreható életgyónásban valósítottam meg. A kilencedik lépés pedig azt a tettet jelenti, amit Jézus vár tőlem: ne csak megbánjam a mások ellen elkövetett bűnöket, hanem lehetőségem szerint tegyem is jóvá azokat. Mély felismerést jelentett a hatodik lépés: rádöbbentem, hogy összes jellemhibámmal és emberi gyengeségemmel ugyanúgy tudok csak megküzdeni, mint a kényszeres túlevésemmel: nem a saját erőmből, hanem Isten segítségét kérve, s Ő megadja a csodás gyógyulást. Mindemellett örülök, hogy az OA valamennyi egyháztól függetlenül működik, mert így nem tartja távol a nem hívőket.
A lépéscsoportot végezve felismertem, hogy itt sokkal többet kaptam, mint a fogyásom. És éppen ez a 12 lépéses program sikerének a titka: a kényszeres túlevést csak mint tünetet kezeli, s nem ennek megszüntetése a főcél. Az eddigi fogyókúrás programjaim tulajdonképpen csak tüneti kezelést alkalmaztak. Mint amikor egy lázas beteg elmegy az orvoshoz, s az priznicelést, vagy hideg fürdőt és lázcsillapító tablettát ír elő kezelésnek. Ezek a lázat valóban csökkentik, de az alapbetegség ugyanúgy megmarad. Így a csillapító hatásának elmúlta után ismét jelentkezik a láz. Az OA programja viszont az alapbetegséggel foglakozik: a gyulladást kezdi el kezelni, aminek tünete a láz. S ha ez rendbe jön, akkor a láz (csillapító tabletta nélkül is) véglegesen elmúlik. Az OA-ban megtapasztaltam, hogy az önmagammal és a Felsőbb Erőmmel (Istennel) való kapcsolatomban van a baj, s ennek csak egyik tünete a kényszeres evés.
Ráébredtem arra is, hogy minket, embereket kiirthatatlan szenvedéllyel, szenvedélyes természettel teremtett Isten. Mire az egyik káros szenvedélyünket legyőzzük, előjön a másik. Sokaktól hallottam: már évek óta nem ittam egy kortyot sem, de elhíztam, mert helyette édességet kezdtem enni. Teljesen értelmetlenek hát a szenvedélyeink legyőzésére tett lépések. Ezt ugyanúgy nem lehet kiirtani magunkból, mint az ösztöneinket. Nem legyőzni kell tehát, hanem az italozás, túlevés, drog, társfüggés, játékszenvedély stb. helyett meg kell találnunk az egyetlen helyes irányt, amikor „helyén” van a szenvedélyünk, és nem „üzemzavart” okoz, hanem segíti az előrehaladást. Ez pedig a Felsőbb Erőnk, Isten szenvedélyes szeretete, az Ő akaratának, tervének figyelése és követése – szenvedélyesen! A szenvedélyünk olyan, mint amikor sok-sok kulcsunk van, de közülük csakis egy nyitja a zárat, amely a várva várt szobába vezet. És ha a szenvedélyünk helyére kerül, akkor jön a felépülés.
Azt is a szponzoromnak köszönhetően ismertem fel: a kényszeres túlevésem nem „sorscsapás”, hanem az egyik legnagyobb ajándék az életemben. Általa kerültem közelebb Istenhez, általa ismerem meg egyre jobban a felé vezető utat. Így lett a gyengeségem az erőmmé.
Bence, Budapestről
Új életet kaptam
Lassan négy éve, hogy az OA-ba jöttem. Addigra már majdnem minden fogyókúrás módszert kipróbáltam, de valahányszor leadtam néhány vagy éppen sok kilót, utána egyre többet szedtem vissza. A fogyókúrás időszakaimban általában szigorúan diétáztam és mozogtam, majd a leadott kilóktól fellelkesülve újra enni kezdtem, a mozgást pedig elhanyagoltam. Tipikus jojódiétázó voltam, a testsúlyom 65 és 100 kiló között ingadozott. Idővel nem tudtam követni a korábban hatásosnak bizonyult diétákat, végül pedig már arra sem volt erőm, hogy elhatározzam, hogy holnaptól/hétfőtől/elsejétől minden másképp lesz. A napjaim egy délutántól lefekvésig tartó folyamatos evésbe torkolltak, váltogatva a sós és az édes ennivalót. Az étel ízét az evészet vége felé már nem is éreztem, éhes már régóta nem voltam. Mintha valami megmagyarázhatatlan és feltartóztathatatlannak tűnő erő késztetésének engedve tömtem volna magamba az ételt. Teljesen reményvesztettnek éreztem magamat.
Ezalatt a négy év alatt teljesen megváltozott az életem. Az irodalmunk azt írja, hogy a kényszeres evés egy olyan betegség, amely az életem fizikai, érzelmi és spirituális szintjén mutatkozik meg, és a felépülés is akkor tartós, ha mindhárom vonatkozásban előrehalad. A fizikai felépülésemnek köszönhetően több mint húsz kilót fogytam. Megtanultam, hogy nem kell azonosulnom az érzéseimmel, és nem kell azokat cselekvésre váltanom. Ebben eleinte az étkezési terv, a szponzorom és az OA többi eszköze segített.
Nagyon nehezen kezdtem étkezési tervet, pláne étkezési naplót írni, amibe azt is beleírtam, hogy hogyan valósult meg a tervem. De csináltam, mert azt mondták, akik előttem jártak, hogy ezzel tudok elkezdeni falat építeni az érzéseim és az evésem közé. Hamar megtapasztaltam, hogy amit akarok, az nem ugyanaz, mint amire szükségem van, és hogy azt is hajlandó lehetek megtenni, amit egyáltalán nem akarok. Azt is elmondták, hogy el kell engednem az evéssel és a testsúlyommal kapcsolatos elvárásaimat. Hogy szabaduljak meg minden korábbi elképzelésemtől mind az egyes ételekkel, mind a testmozgással, mind azzal kapcsolatban, hogy hány kilónak kellene lennem. Ehelyett tapasztaljam ki, melyek azok az ételek, amelyek evését képtelen vagyok abbahagyni (még egy kis süti/jégkrém, még egy szendvics, még egy szelet pizza), és melyek azok az evési magatartásformák, amelyektől tartózkodnom kell (mindig többet eszem a kelleténél, másodszor is szedek a finomabb fogásokból, útközben eszem, két étkezés között nassolok, hetekig koplalok, majd hetekig-hónapokig mértéktelenül eszem), és kerüljem ezeket. Nekem ez nem ment egyik napról a másikra, mert épp azokat az ételeket és magatartásformákat kellett elengednem, amelyekre a legnehezebb percekben támaszkodtam. Sajnáltam magamat, amikor arra gondoltam, hogy én már soha többé nem ehetek ezekből az ételekből, de sokat segített az egyik társam, aki az első gyűlésen azt mondta, hogy csak a mai napra koncentráljak, a holnappal pedig majd holnap foglalkozzak. Később rájöttem, hogy a problémát okozó ételek és evési magatartásformák kiiktatásával semmit nem vonok meg magamtól, amire a szervezetemnek szüksége van, épphogy kiegyensúlyozottabbá válik az evésem: nem kezdek el össze-vissza édességeket enni, hanem amikor eljön az evés ideje, akkor az előre megírt és a szponzorommal megosztott étkezési tervemben szereplő ételt eszem meg. Ennek a szemléletváltásnak köszönhetően úgy szabadultam meg a pluszkilóimtól, hogy egy percig sem koplaltam.
A testmozgáshoz is másképp kellett hozzáállnom, mint az OA előtt. Fel kellet hagynom azzal, hogy számomra elérhetetlennek tűnő célokat tűzzek ki magam elé: például, hogy azért nevezzek be egy futóversenyre, hogy rászorítsam magam a mindennapi mozgásra, ami általában jó kifogásnak bizonyult arra, hogy a szükségesnél többet egyek, lehetőleg több édességet. Meg kellett találnom a testmozgásnak azokat a formáit és módját, ami az egészségemet, nem pedig a becsvágyam kielégítését szolgálja. Ma is futok hetente egy-két alkalommal fél órát, de nem a tempót mérve, hanem lassan, kocogva, kikapcsolódásképpen. Jógázni is elkezdtem, ami a testemmel szembeni alázatra tanít, és segít, hogy a jelenre és benne saját belső utamra tudjak koncentrálni.
Arra is szükség volt, hogy félretegyem a testsúlyommal és a testméreteimmel kapcsolatos elvárásaimat. El kellett fogadnom, hogy ha megőrzöm az absztinenciámat, akkor a súlyom beáll egy hosszú távon fenntartható egyensúlyi állapotba. Nem biztos, hogy 36-os lesz a ruhaméretem, de nem is 46-os, és ha megveszek egy rám illő ruhát, akkor azt addig tudom hordani, amíg el nem kopik, vagy amíg ki nem megy a divatból, nem addig, amíg ki nem hízom, vagy éppen ki nem fogyok belőle. Az sem biztos, hogy egy-két-három hónap alatt érem el az egészséges testsúlyomat, és előfordul, hogy akár hónapok is eltelnek anélkül, hogy csökkenne a súlyom, de az egészségem megőrzését segítő étrendem eredményeként nem kell falásrohamokkal túlkompenzálnom a túlzott megszorítások miatt éhező szervezetemet.
Az OA-s utam valódi csodája a spirituális felépülésem. Nem hívőként jöttem a programba, és sokáig nem is alakult ki szilárd elképzelésem arról, hogy Isten vagy valaki más-e az én Felsőbb Erőm. Hála Istennek ebben a programban ennek nincs jelentősége: másfél évnyi absztinenciám igazolja, hogy ugyanolyan hatékonyan működtethetem vele a kapcsolatomat, mintha valamelyik vallási felekezet buzgó tagja lennék. Azt sem mondanám, hogy ateista voltam. Rám is az volt jellemző, amit a Nagykönyv (az Anonim Alkoholisták című könyv) ír: „minden férfi, nő és gyermek lelke mélyén ott van az istenfogalom csírája”. Csak nem tudtam, hogy mi ez, és hogy hol keressem. A lépésmunka során szinte folyamatosan spirituális élményekben volt részem, és rájöttem, hogy életem számos eseménye nagyrészt nem nekem köszönhető. Sokszor „volt szerencsém”, sokszor voltam „jókor jó helyen”. Ezek és a felépülésben élő társak példái meggyőztek arról, hogy ha nem ragaszkodom foggal-körömmel a saját elképzeléseimhez, hanem rá tudok hagyatkozni arra a Felsőbb Erőre, akiről elhiszem, hogy életem minden dolgában csak a javamat akarja, akkor jó eséllyel én is felépülhetek.
Ez után már „csak” arra volt szükség, hogy aktívan működtetni is tudjam ezt a kapcsolatot. Erre sem mondanám, hogy mindig könnyen ment. Sőt, még mindig vannak nehéz napok. Nekem először azt kellett megtanulnom, hogyan lazíthatom el magam, majd egy komoly holtpont a programban rávezetett arra, hogy mindig keresnem kell, hogyan tudnék jobban elmélyülni a meditációban. Sokszor előfordult, hogy nem volt kedvem meditálni, de mindig bebizonyosodott, hogy éppen ezeken a nehéz napokon van rá a legnagyobb szükségem, ha azt akarom, hogy ne a hűtőben kezdjek el kutakodni. Aztán egy reggeli meditációm során mély spirituális élményben volt részem, amit nem tudok másképp magyarázni, minthogy Isten szólt hozzám. Ez egy olyan csatornát nyitott meg bennem, amely által sokkal könnyebben át tudom engedni magamat – most már tudom – Isten gyógyító erejének. És ami megintcsak csoda: ezt a kapcsolatot napközben bármikor működtetni tudom. És működik!
Általában az érzéseim sem csaponganak már akkora amplitúdóval, mint régen. Továbbra is vannak jó és rossz napok, de többnyire szebbnek látom a világot, mint korábban, és sokkal többre értékelem és jobban megbecsülöm mindazt, amim van. Az is bebizonyosodott, hogy ha dolgozom a Lépéseken, nem kell napokig benne maradnom a kényelmetlen vagy kellemetlen érzésekben. A Lépések gyakorlása mellett beszélhetek a szponzorommal és az OA-s társaimmal is, akiknek a szeretetéért, együttérzéséért és támogatásáért örökké hálás leszek. És arra is lehetőségem van, hogy szemtanúja legyek a társaim felépülésének, ami jól mutatja, hogy nem véletlen, ami velem történt, hanem az OA Tizenkét Lépése másoknak is működik.
Kierkegaard azt mondta, hogy az életet csak hátratekintve lehet megérteni, de élni előre nézve kell. Nekem abban is ez a program segít, hogy megértsem, miért úgy működöm, ahogy, és abban is, hogy a régi beidegződésektől elszakadva, Isten szeretetének bizonyosságában, a lelki békémet megőrizve tegyem a dolgomat, és ne az evésbe meneküljek a kényelmetlen érzéseim elől. Én tényleg új életet kaptam ettől a programtól.
Anikó, Budapest
Kövér kisfiú voltam
Kövér kisfiú voltam. A bölcsödéből és az oviból jó emlékeim vannak. Ott szerettük egymást, nem volt gond a kövérség. A lányok is szerettek. Az iskolában is voltak lány barátaim, szerelmeim, de emlékszem, ahogy a kötélen nem tudtam felmászni, az egyik nyári táborba nem tudtam kibiciklizni már. Feladtam. Elkezdtem karatézni, de azt is feladtam. Elég jó tanuló voltam. Nyolcosztályos gimnáziumba kerültem, ahol mindenki jó volt. Voltak nálam jobbak is. Itt már jöttek azok a kérdések, hogy „hová gurulsz?”, itt már kaptam visszautasításokat lányoktól. Itt már ők csak barátságban gondolkoztak, nem többen. Bár kitartottam egyes sportok mellett, nem voltam kiemelkedően jó bennük. Zavart a kövérségem, egyre jobban. Zavart, hogy nem vagyok a legjobb. Fogyókúrákkal próbálkoztam. Volt káposztaleves, hagymaleves, mustármag, diéta. Vannak még naplóim, ahol január elsejétől kezdve be volt írva a súlyom. Általában maximum január végéig. Középiskolás éveim során drogokkal sikerült fogynom. Amellett, hogy sikerült a depressziómból kijönnöm, imádtam, hogy a súlyom is lement. Amikor 18 éves voltam és abbahagytam a drogokat és lett egy barátnőm, akkor hirtelen 75 kg-ról 125 kg-ra ment fel a súlyom. A szakítást követően újabb szerek használatával megint lement a súlyom, ami újból visszajött a drogok elhagyása után.
Amerikába költöztem az egyetem után. Magányosnak éreztem magam. Tehetetlen voltam az étellel szemben. Reggel, amikor felkeltem, az motivált arra, hogy kikeljek az ágyból, hogy tudtam hogy délután jövök haza és TV-nézés mellett ehetek majd késő estig. Minden reggel úgy keltem fel, hogy ma nem eszek sokat, mindig fantáziáltam a salátákról és a kockahasról, de egy-két óra múlva már ettem. Bár ismertem már a 12 lépéses programokat, az OA-ba 7 éve kerültem. Az első gyűlésemen éreztem, hogy jó helyen vagyok, bár csak elszaladtam, hogy gyorsan mondják meg, hogy mit kell csinálnom. 1 alkalomból nagyon sokat szedtem ki. Nem jártam gyűlésre utána, de lefogytam egy fél év alatt a mostani súlyomra. Ez alatt a fél év alatt rengeteg mélypontom volt érzelmileg és fizikailag is. Fél év után beláttam, hogy egyedül nem megy. Elkezdtem rendszeresen OA-gyűlésekre járni. Vállaltam szolgálatot csoportszinten és területi szinten is. Volt egy szponzorom és dolgoztunk a lépéseken. Olvastam az irodalmat. Nagyon sokat fejlődtem. Én többször visszaestem közben, de mindig mondták, hogy jöjjek vissza. És hittem nekik, és jól tettem, hogy hittem nekik. Jó volt látni, hogy vannak 20 éve absztinens tagok, akik úgy néztek rám, amikor a nehézségeimről beszéltem, hogy már ők is voltak ott és túlmentek rajta. Ha ők túlmentek rajta, nekem is menni fog, ha maradok és csinálom ezt a programot.
Most 5 éve vagyok absztinens. Hazajöttem Amerikából. Nagyon jó látni, hogy egyre több gyűlés van itthon, Magyarországon is. Jó látni, hogy egyre több irodalom van magyar nyelven. Van már struktúra, volt már magyar országos találkozó. Boldogsággal tölti el a szívem. 3.5 éve megszülettek a hármas ikreim. Ez nehéz időszak volt és a mai napig kihívás. A program viszont fix és az alap. Bár izolálódtam, átalakítottam a felépülésemet. Szerencsére van 9 segédeszközünk. Én az irodalomba, a lépésekbe a szponzorálásba tettem nagyobb erőt. Nagyon hálás vagyok a szponzoromnak és a szponzoráltjaimnak. Amikor először befejeztem az OA 12 lépését, azt mondta a szponzorom, hogy most keressek 5 embert és vigyem őket végig a lépéseken. Próbálom ezt csinálni jelenleg is.
Bár a program ezt nem ígérte, csodálatos életem van. Van egy családom. Sikerült barna övet tegyek karatéból a program alatt. Újrakezdtem olyan sportokat, amiket feladtam. Tudok nevetni, tudom élvezni az életet. Tudok őszinte lenni, tudom azt mondani, hogy bocsánat. Tudok segítséget kérni, és érezni az érzéseimet. Teljesen rendben van, ha félek, vagy ha nem tudok valamit. Egy ember vagyok, akinek egyre kevésbé kell kívülről, étellel betöltenie a belső űrt, mert egyre kisebb ez az űr, amiben saját magam, a program és a Felsőbb Erőm kap helyet, azok a dolgok, amelyek velem vannak bármikor, akárhova is sodorjon az élet.
2020. június 24. Egy Anonim Túlevő
Változom
Az evéssel való különleges viszonyom már gyerekkoromban megjelent. 6 éves korom után kezdtem dundibb lenni, mint a kortársaim. Sosem voltam kórosan túlsúlyos, de mindig épp annyival nagyobb és kerekebb, hogy kilógjak a sorból. Sok terepe volt a túlevésnek: menetrend szerinti repeták családi étkezésnél, elcsent kekszek a kamrából, kakaó por és cukor titokban majszolása. Már gyerekként is értetlenkedve néztem azokat a barátaimat, akik megelégedtek 2 kocka csokoládéval vagy 1 szelet tortával a zsúron. Később aztán rendszeressé váltak fölösleges plusz étkezések, családi ebéd után 1 órával még egy adag desszert, korai vacsora, majd vacsora és még lefekvés előtt egy nagy adag kakaó. Fiatal felnőttként már kapizsgáltam, hogy akkor teszek így, amikor unatkozom. Ma már tudom, hogy ez az üresség miatt volt így.
Felnőttként én is olvastam arról, hogy az evéssel való nehézségek érzelmi okokra vezethetőek vissza. Én azonban soha nem akkor ettem, amikor mérges voltam vagy szomorú, vagy stresszes. Akkor ettem, amikor nem éreztem semmit és ez megijesztett.
Közel két éve találtam rá az OA-ra. Addigra már majdnem 100 kg volt a súlyom, és a nap bármely pontján el tudtam volna magam sírni a boldogtalanságtól. A felszínen rendben zajlott az életem, volt munkám, voltak barátaim, programjaim, sokat utaztam. Két program között azonban csak az örömtelenség és a bánat volt, és ezzel együtt a bezárkózás az evéssel. Egész hétvégéket töltöttem a négy fal között, napi 6-7 étkezéssel tompítva magamat. Közben folyton arról ábrándoztam, hogy milyennek is kellene lennie az életemnek, mi mindent kellene e helyett csinálnom. Azt már akkor is sejtettem, hogy a gond nem az evéssel van, hanem azzal ahogy az életet élem – az evés csak ennek egy következménye volt. Ugyanakkor ábrándoztam egy karcsúbb testről, vonzóbb megjelenésről. Voltak is kísérleteim: a fogyókúráktól a személyi edzős időszakig mindent kipróbáltam. Soha semmi nem hozott eredményt.
Az OA-ban nyitottsággal és elfogadással találkoztam. Teljesen új élményt jelentett, hogy a társaim mély őszinteséggel beszélnek az érzéseikről és arról is, hogyan tanulják meg ezek kezelését, hogy teljes életet éljenek. Reményt adott, hogy társak komoly testsúlytól szabadultak meg a program hatására. Mégis ami igazán megfogott, az a program spirituális része. Eddigre már sok önismereti munkán túl voltam már, jó ismeretem volt arról, hogyan működöm, mit miért csinálok, hogyan viselkedem helyzetekben; a hétköznapjaim mégis nyomorúságosak voltak. A program elindított a spirituális változás útján, és rájöttem, végig ez volt az, ami hiányzott a megoldási kísérleteimből. Hogy mindent magam akartam megoldani, kontrollálni a helyzetet, a magamét és másokét is.
A szponzorom segítségével megtettem a 12 lépést, és ma már a megoldásban élek. Változom - abban ahogy a világra tekintek, ahogy magamat látom benne, ahogy másokkal bánok. 442 napja nem ettem túl és nem ettem kényszeresen, több mint 20 kg-t fogytam, és bár vannak rossz napjaim, tudom, hogy nem kell ennem, hogy elnyomjam az érzéseimet. Eszközöket, iránymutatást és reményt kaptam az OA-tól ahhoz, hogy ezeken a napokon túljussak.
Zsófi, Budapest, 2020
Újra szeretek élni
Két éve találkoztam először az Anonim Túlevőkkel (OA-val). Akkor több mint 150 kg voltam a 175 cm-es magasságomhoz, a pontos értéket nem tudom, mert már egy ideje nem mertem mérlegre állni, következtetni csak a ruhaméretemből tudok. Bármilyen társaságban, rendezvényen, közösségben én voltam a legkövérebb. Utáltam ezt az állapotot, ugyanakkor a korábbi fogyókúráim során azt tapasztaltam, hogy hiába fogok valamennyire lefogyni, egy idő után úgyis visszahízom. A hangulatom pocsék volt, életkedvem nulla, úgy éreztem, semmi értelme bármivel is próbálkozni, úgysem fog sikerülni.
Arra magamtól is rájöttem rá, hogy érzelmi evő vagyok, és hogy az életemet kell valahogy rendbe tenni, ha normálisan szeretnék enni, bár fogalmam se volt, hogyan tudnám ezt megtenni. Gondoltam, hogy egy pszichológus segíthet, de nem voltak túl jó tapasztalataim és nem is nagyon bíztam bennük, azaz sehogy sem haladtam a kereséssel.
Ebben a kétségbeesett állapotban hallottam az OA-ról. Nagyon más volt, mint amit eddig próbáltam, vagy mint amiről eddig hallottam. Ami megfogott benne, hogy szó sem volt fogyókúráról, ehelyett azt ígérte, amire már tudtam, hogy szükségem van: az életem megváltoztatását. A spiritualitás gondolata viszont nagyon idegen volt, ennek ellenére úgy voltam vele, hogy kipróbálom, hiszen nincs mit vesztenem.
Eleinte nem jártam gyűlésre, nem volt szponzorom, nem foglalkoztam a lépésekkel. Autodidakta módon használtam azokat az eszközöket, amelyek nekem szimpatikusak voltak. Az írást: próbáltam kiírni magamból az engem foglalkoztató dolgokat. Az irodalmat olvasgattam. Próbáltam megtervezni, hogy mit fogok aznap enni – persze ma már tudom, hogy ez köszönő viszonyban sem volt az OA eszközei között felsorolt étkezési tervvel. Így is sikerült valamennyit fogyni, 56-os helyett már elég volt az 54-es nadrág, már meg mertem mérni magam, ekkor 144 kg voltam.
A mélypont 2018 szilvesztere volt. Több napra elutaztunk egy nagyobb társasággal. Az utazás nem sikerült valami jól, sok volt a feszültség a társaságon belül és én azt vettem észre, hogy reggeltől estig eszek, nem bírom abbahagyni és nagyon rosszul vagyok. A jó az volt ebben a helyzetben, hogy már tudtam, mi a teendő: ideje komolyan venni az OA programját.
Csatlakoztam az induló lépéscsoporthoz, kerestem szponzort. A lépéseken végzett munka jelentős hatással volt az életemre. Szembesültem magammal, a múltammal, rájöttem, hogy mi volt az én szerepem azokban a helyzetekben, történésekben, amelyek miatt nyomorultul éreztem magam, mi az, amit máshogy és hogyan kellett volna tennem és hogyan viselkedjek a jövőben hasonló esetekben. Azt szoktam mondani: az, hogy sokat fogytam (most, amikor ezeket a sorokat írom, 96 kg vagyok), csak mellékhatás. Az OA programja az életemet adta vissza.
Bár a kérés az, hogy osszunk meg felépülésünk történetét, én nem gondolom, hogy felépültem volna, inkább csak haladok a felépülés útján. Továbbra is szükségem van az OA-ra, járni gyűlésekre, meghallgatni a társakat, csinálni a fenntartó lépéseket. Ha így teszek, idővel elérem az ideális testsúlyomat is, bár rég nem az a célom.
Éva, 2020. szeptember